Chapter 12. - Mistake

Kedves olvasók!

Igazán érdekes és kellemetlen hetem volt, ugyanis aki már értesült róla, minden tervem meghiúsult, tekintve, hogy betegen nyomtam az ágyat. Szerencsére jobban vagyok most, de minden tanulás hétvégére maradt, ezért is hozom ezt a fejezetet később. Mielőtt azonban rizsázok egyéb dolgokról, szeretném nektek megköszönni a sok-sok támogatást! Kaptam pár díjat, amelyeket még mindig nem tettem ki, de igyekszem ma vagy holnap utána járni ennek. Köszönöm, hogy minden álmomon túlemeltek. Sosem hittem volna, hogy egyszer lesz egy ilyen blogom, amire büszke vagyok és ti is szeretitek! Persze, a One Love a szívem másik kis csücske, de hihetetlennek tartom, hogy annak ellenére, nem vidám alaptörténettel indultunk, mégis mellettem vagytok! Az álmom mindig is a 90 feliratkozó volt, nem tudom, miért pont ennyi és most már reményt is látok, hogy teljesül. Tényleg nem akarom feleslegesen boncolgatni ezt a témát, csak annyit, hogy köszönöm! Hihetetlenek vagytok! Nos, amint már említettem, a betegségem keresztül húzta a számításaimat. A hét elején elkezdtem megírni ezt a fejezetet, de csak ma jutottam el oda, hogy olyan állapotban voltam, hogy befejezzem. Nem vagyok vele elégedett, van benne minden és lehet, hogy kicsit kispóroltam az érzéseket belőle. Bár, így nem annyira csöpögős, mert oda sem szeretnék eljutni. Dalt Pinktől választottam, ez kicsit régebbi, de nagyon szeretem. Érdemes egyszer legalább mindenkinek meghallgatnia. A fejezet végén lévő történések miatt esett erre a választás, majd megértitek. Emellett egy Justin Bieber dal is van a fejezetben, sorry, megint. Szerintem Jade-nek egy olyan énjét is láthatjátok, aki nem annyira félénk. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, de ez az egyetlen, amivel elégedett vagyok a fejezetet illetően. Nem is jártatom tovább a számat, ha bármi kell, itt vagyok nektek! Előre is kellemes jövő hetet és további jó hétvégét minden drágámnak! Kellemes olvasást, ne fogjátok vissza magatokat!

Love, Diana

Fucking Perfect

Esetlenül baktatok a székek között. Levegővételem, szívem ritmusa minden egyes megtett lépéssel kétszeresére nő. Kezem izzad, s bár visszafordulnék, valami mégis azt súgja, menjek tovább. A lábaim mázsás súlyúak, lassan szedem lépteimet a jól ismert piros széksorok között. Nem merek felnézni, így a lépcsőfokokat kémlelem. Ahogy egyre lejjebb haladok, egyre jobban húz valami hozzá. Mikor észrevesz, szívem pillanatokra kihagy pár ütemet. Földbe gyökerezve állok a stadion lelátóján, az ő arcát kémlelve. Hihetetlen, de továbbra is imádom minden vonását. Úgy érzem, mintha ismét életem szép részét élném és ez az egész nem történt volna meg. Bárcsak..

Reménytelenül fürkészem arckifejezését, ahogyan Ő is engem. Szemkontaktusunkat egy fejére érkező labda szakítja meg. Úristen Jade, hogy lehetsz ekkora marha? Abszolút nem tudtam, mit tegyek és kihez forduljak, olyanra volt szükségem, aki régóta ismer. El akarok menekülni a világ elől, mert ami ma folyik, az őrület.

Amióta megláttam Chris-t, valamilyen belső késztetést éreztem arra, hogy beszéljek vele. Fáj, hisz Ő a múltam egy része, viszont olyan időszaké, melyre nem szívesen emlékszem. Csak le akarom zárni ezt az egészet, nyugodtan, őszintén. Nem akarok tőle semmit.

Az edzés vége után minden erőmet összeszedve ballagok lefele a stadion lelátójának lépcsőjén. Kezemet lazán kabátzsebembe dugom, de nem azért, mert fázok: remeg. Nem akarom, hogy gyengének lásson, hogy rájöjjön, mennyire fáj még mindig.

- A jó öreg Jade Bennet! – először meghallva hangját szinte folyamként törnek rám az emlékek. Mosolyra húzódó ajkait látva én is elmosolyodom. Kezem továbbra is kocsonyaként remeg zsebemben, szívem kalapál, s az agyam azt kiabálja, ezt meg fogom bánni.

- Azért annyira öreg nem vagyok. – szégyenlősnek hat mondatom, pedig félek. Kedves köszönésétől ugyan egy picikét feloldódok, de ennyi. A legnagyobb meglepetés akkor ér, mikor Chris közel húz magához, és szinte késztet arra, hogy arcomat vállába fúrjam. Bűntudatosan próbálok kiszabadulni öleléséből, hisz minden négyzetcentimétere a múltra és legfőképp Zayn-re emlékeztet. A szoros öleléseire, mindig vidám mosolyára és hatalmas szívére.

- Láttalak ám múltkor. Gyönyörű vagy! Nincs kedved eljönni velem valahova? – fejemben a reggel telefonom által kiírt emlékeztető hangzott: összetörte a szíved. Gyenge tekintettel pásztázom arcát, gondolkodnom sem kell a válaszon.

- Sajnálom, de nem. Nem ezért jöttem. Szeretném lezárni ezt az ügyet veled. Értelmesen, úgy, hogy megbeszéljük. Leülhetnénk, kérlek? – kezem nem remeg már oly’ látványosan, de azért félve húzom ki a zsebemből és mutatok egy szék felé.

- Persze.

Kabátomat összehúzva helyezkedek el a piros székek egyikén. A széket átjárt hideg először kellemetlen, majd ahogy megszokom, egyre jobb lesz. A lehető legtávolabb próbálok csusszanni Chris-től. Mogyoróbarna szemei nyitottan csillognak a világra. Másodpercekre néha elfelejtem, mi is történt, de próbálom magam emlékeztetni rá. Ugyanígy kezdődött, mikor először találkoztunk, aztán nem kellett sok idő, mire Chris megmutatta a foga fehérjét.

- Jade, miért mentél el? – kérdésére felkapom a fejem. Egyszerűen nem tudom hova tenni a bennem keringő érzéseket. Azt gondoltam, mielőtt a menedzsment eredeti tervei megvalósulnak, s holnap nyilvános lesz ez az ál-kapcsolat, le kell zárnom, ami eddig történt.  Magamnak, s Chris-nek is tartozom ezzel, hisz bár bántott, nagyon sokszor Ő volt az egyetlen, aki mellettem állt.

- Chris, megütöttél. – elnyelve az utolsó betűket tartom vissza összes könnyemet.

- Igen? - felhúzott szemöldökkel, értetlen pillantással bámul rám. El sem hiszem, hogy ezt most komolyan kérdezte. Mintha mindennapos lenne egy kapcsolatban az, hogy a felek egymást verik – vagy jelen esetben a férfi megveri a nőt. Undorító.

- Igen? – hangom pár oktávval feljebb kúszik. – Szerinted ez normális? Szerinted becsülendő és férfias dolog megütni egy nőt? Én szerettelek, de ami lett belőled, az borzasztó. Mit tettem, hogy ezt érdemeltem? Miért kellett élő rongyként kezelned? Nem hiszem, hogy rászolgáltam volna, de ha igen, kérlek, javíts ki. – az arcomat körülölelő hideget szemeimből folyó könnyeim melegítik fel, melyek olyan égetően buggyannak ki, mintha tűz lenne bennem. Sosem akartam sírni előtte, de ehhez nem vagyok elég erős. Őszintén beszélek vele, remélve, megért.

- Jade, te most mit is akarsz? – reflexből törlöm le könnyeimet. Összerezzenek, felemelt hangját meghallva. – Most tényleg azért jöttél ide, hogy ezt a képembe vágd? Mert ha jól láttam, te eléggé megvagy nélkülem is. Be lehet fogni, mert te semmit sem tudsz rólam.

- Chris, kérlek, ne kiabálj. – esetlenül állok fel, követve a példáját. Kezemmel próbálom nyugtatni, az egész stadion üvöltözésétől zeng. Belül rettenetesen félek, mégis próbálom megőrizni a hideg vérem, mert muszáj. – Pont te vagy az, aki semmit sem tud rólam. – üvöltözését saját hangommal szakítom félbe, ami késként szeli a körülöttünk lévő teret. – Mégis mi a francért kellettem én neked? Kihasználtál, megvertél. Szerettél te engem egyáltalán, vagy csak játék voltam? – már maga a gondolat is ürességet ébreszt bennem.

Én voltam az, aki feltétel nélkül szerette, s bár kis jeleket vettem, miszerint Ő is hasonlóan érzett, s eddig ebben a tudatban is voltam, most elbizonytalanodom. Az igazság az, hogy sosem voltunk egy súlycsoportban: Ő volt a srác, akiért minden lány bomlott, s aki nagy álmokat dédelgetett és nem félt őket megvalósítani. Ott voltam én, a lány, aki a táncnak élt, és vele ellentétben alig támogatott valaki. A szüleimen és egy-két középiskolás érdekbarátságon kívül semmire sem tudtam támaszkodni. Pontosan ezért volt fura mindenki számára, hogy mi összekerültünk.

 - Most tényleg azt hiszed, nem szerettelek? Ezer és ezer jó csajt megkaphattam volna Bennet, mégis veled voltam. – gondolataimból Ő szökkent ki, pontosabban ahogy érzelemmentesen vágja hozzám a szavakat.

- Értem. – hirtelen azt sem tudom, mit tegyek, ezért csak lehajtom a fejem, elmorzsolom röviden, amit gondolok.

- De újra kezdhetjük, mint barátok. Utólag már rájöttem, hogy nem illünk össze és tudod, amúgy is van most barátnőm. – nem is inkább az újrakezdés érdekel, hanem amit utoljára említ. Nem szabadna, hogy érdekeljen engem, mit tesz és legfőképpen hogy kivel, mégis izgat. Fáj, hogy amíg én lassacskán lépek túl, Ő szinte lóversenyt fut.

- Most mennem kell. Zárjuk le ezt az egészet. – látványosan órámra pillantok. Először lassan kezdek hátrálni és lassan fordulok meg, aztán félve, utánam jön, szinte futólépésben közeledek a stadion kijárata felé.

London utcáit tavaszias légkör lepi el, az első virágárusok is megjelennek. Ennek ellenére az ég szürke, a felhők kis alakokat formálva gyülekeznek. Kezemet zsebembe dugom, mikor ismét remegni kezd. Jobban összehúzom kabátomat.

A földet pásztázva szelem át a fél várost, végül elérve a Trafalgar Square-re. Óvatosan ülök le az esőtől még nedves lépcsőfokokra. Fejemet kezeimbe temetve kezdek gondolkozni, aztán sírásban török ki. Tekintve, hogy körülöttem turisták ezrei csodálják a teret, próbálom halkra fogni tevékenységemet. Fülhallgatóval a fülemben töltöm itt az elkövetkezendő pár órát. Mintha menetszerűen el lenne rendelve, egymást váltják a szomorúbbnál szomorúbb dalok. Angel-nek azt mondtam, letörlöm az összeset, de hagytam vagy úgy húsz melankolikus dalt, rosszabb napokra. Nem szerettem szenvedni, egyszerűen csak jól esett, hogy van olyan dal, ami éppen leírja az érzéseimet, ezáltal pedig tudom, hogy nem vagyok egyedül.

Esküszöm már Lana Del Rey egész albuma lejátszódott. Könnyes szemmel, némán tűröm az összes szívfacsaró dalt, s valahogy mindegyikkel találok valami kapcsolatot. Mikor megszólal Justin Bieber I Would című slágere, kis mosoly húzódik szám szélére. Egyike azoknak a zenéknek, amelyek mindig meg tudnak nyugtatni.

Lassan törlöm le könnyeimet. Nagy levegőt veszek, majd felnézek az égre. A felhőket kémlelve, néha-néha a téren játszó kisgyerekekre pillantva hallgatom a dalt. Akkor, azokban a percekben úgy érzem, minden rendbe fog jönni és rendben lesz minden. Majd mikor megszakad ez a pillanat, ismét visszatér az az érzés, miszerint hibáztam.

Hónapokat töltöttem azzal, hogy a múltam elől menekültem. Megkértem mindenkit, hogy ne beszéljenek róla. Ők segítettek, én pedig sok-sok nehézség árán kicsit túl tudtam lépni a dolgokon. Erre pont magamnak keresem a bajt, és pontosan én megyek a múltam után.

Azt hiszem, egy dolog véglegesen tisztázódott bennem ma: az, hogy bármennyire is szeretnék túllépni a megtörtént dolgokon, azok mindig bennem lesznek. Sosem fogok tudni teljesen túllépni rajtuk. A múlt az ember jelentős része, nem tudja csak úgy elfelejteni. Talán jobb is, ha nem elfelejteni próbálom, hanem a rosszat kizárni és a szépre emlékezni. Hisz, ha pontosabban megvizsgálom, történtek velem jó dolgok is. Londonban vagyok, azzal foglalkozok, amit szeretek és vannak igaz barátaim, akikre mindig számíthatok.

Az I Would dallal a fejemben kelek fel a hideg lépcsőről és veszem végérvényesen az irányt a táncterem felé. Kicsit jobban érzem magam, de ez tényleg csak egy hangyányi. Szükségem van valakire, akivel megbeszélhetem most ezt a dolgot. Hibát követtem el azzal, hogy felbolygattam a múltat? Nem tudom!

Szinte száguldva robbanok be a táncterembe, ahol éppen pihennek. Szememmel elsőre Angel-t kezdem keresni, de elbizonytalanodom: a mindig vidám szöszi lány nincs jelen. Darcy felé veszem az irányt. Pólójával törölgeti izzadságtól nedves arcát, miközben fekete, hullámos haja ide-oda áll.

- Darcy, nem láttad Angel-t?

- Ö, hát ma még nem. – egy pillanatra elgondolkodik, aztán nevetve nyugtázza, nem hülyeséget mondott. Furcsának találom a helyzetet, hiszen Angel mindig itt van és mindig az elsők között tanul meg mindent. És pont most, a turné előtt egy héttel kihagyja a próbákat. – De szerintem Harry közelében lehet.

Szavait már csak félig-meddig hallom, hiszen félig a folyosón vagyok. Nem szeretnék önzőnek tűnni, mert tudom, mennyire fél mindenki a turnétól, mennyire izgulnak a srácok is, de szükségem van valakire. Jogosan, jogtalanul, szerintem ennyit megérdemlek.

Tudván, a banda Take Me Home turnéja a londoni O2 arénában kezdődik, oda veszem az irányt. Az utolsó pillanatban, a hatalmas épület még nagyobb ajtaja előtt majdnem inába száll a bátorságom, s közel vagyok ahhoz, hogy hátat fordítsak az arénának. Végiggondolva azonban – nem, pont hogy alig gondolkodva – nem veszíthetek semmit, ezért aztán összeszedem a bennem lévő kurázsit és bemegyek. Eufórikus, boldog érzés fog el odabent. Csodálkozva, hitetlenkedve nézek végig az összes széksoron. Pörgök egyet tengelyem körül, megcsodálva minden szegletet. Hihetetlen!  Pörgök még egyet, aztán mosolyogva tűröm el az arcomba lógó tincseket. Hirtelen fordulok egyet tengelyem körül és ekkor arcom megfagy: pontosan a színpad felé nézek, ahol öt fiú kémleli cselekedeteimet. Kétség sincs afelől, hogy látták, mit műveltem az előbb. Kínos mosolyt erőltetek magamra. Louis meglehetősen érdekes szemkontaktust tart velem, gyakorlatilag kidülleszti rám szemeit. Harry és Niall először nevetnek, aztán találva más témát elfordulnak. Liam észre sem veszi alakításomat. Zayn fején látom, hogy nem sokk kell neki nevetése kiszakadásához, ezért küldök neki egy gyilkos pillantást, aztán elmosolyodom.

- Zayn, beszélhetnénk? – mivel nem szeretnék több percen keresztül kínos csendben állni és várni, inkább megszólalok. A helyzet végül kínosabb lesz így, mintha csendben maradtam volna, hisz míg Zayn egy bólogatással válaszol, a háttérben folyamatosan egy szó hallatszik. Egy igen értelmes szó, aminek jelentése ’hú’.

Zayn közeledése ismét egy mosolyt vált ki belőlem. Próbálok kicsit hátrébb állni, mert szeretnék nyugodtan beszélgetni vele, anélkül, hogy a többiek zavarnának. Mielőtt mondanivalómba vágok, felnézek a színpadra, ahol a maradék négy fiú egymást táncoltatja. Rendben lesz ez.

- Zayn, kérlek, mielőtt kiakadsz, hadd mondjam el, miért tettem azt, amit. – ez a beszélgetés másodpercek alatt legalább tíz verzióban lejátszódott a fejemben, s esetlenségemhez híven pont a legrosszabbat sikerült kiszűrnöm. Bár látom szemében, hogy nincs képben, folytatom tovább. – Holnap kiderül ez az egész ál-kapcsolat dolog – az ál-kapcsolat szónál nagyot nyel, ami elbizonytalanít: olyannyira, hogy bele feledkezek az eredeti szándékomba és kell egy kis fejrázás, hogy vissza tudjak térni önmagamhoz. – és azt akartam, hogy mielőtt szétszed a média, lezárjam azt a dolgot, ami eddig marcangolt. Többé-kevésbé sikerült, mert most csak rosszabb lett. Nem akartam ezt neked elárulni, Angel-el akartam megbeszélni, de mivel neki most fontosabb dolgai vannak – önkéntelenül is Harry felé nézek, aki nadrágja övét szorongatva, futva menekül a színpadon ide-oda társa, Liam elől – neked szeretném elárulni. Hibát követtem el. – ez a pár szó ezerszer súlyosabbnak hangzik, mint tervezem, s mintha egy kis falat emelne körénk, amit sosem fogok már tudni lerombolni.

Nem akarok Zayn számára csalódást okozni, de tudom, ha ezt elmondom, az énekes rettentő csalódott lesz. Nem tagadhatom le, hogy amióta beléptem arra az edzésre és beszéltem Chris-szel, csak róla járnak a gondolataim. Egyszerűen hiányzik és rettentő rosszul esett, hogy olyan durván beszélt velem. Mintha a gyógyulófélben lévő szívemet ismét kitépte volna valaki, de még meg is csavarta párszor. Fáj.

- Jaj Jade, csak nem lehet olyan szörnyű. Bökd ki! – érinti meg védelmezően felkaromat.

- Hát jó. – látványosan nagy levegőt veszek, de nem csak látvány a dolog. – Hát, elmentem Chris-hez. – idegesen tarkóm vakargatásába kezdek. Zayn kezei elengedik felkaromat.

- Mit csináltál? – lehet, hogy ha nagyon, nagyon ismerném megszokott lenne ez a hangvétele, de így nem az. Olyan erővel mondja ki ezt a két szót, hogy kicsit megijedek. – Jade, hogy lehetsz ekkora marha? Tudod mekkora baromságot csináltál? – pislogva nézem, ahogy Zayn leteszi a mikrofont, majd üvöltözve ide-oda járkál, a hajában turkálva. Nem csak nekem, de a banda többi tagjának is feltűnik idegessége. Kikerekedett szemekkel nézik az énekes érthetetlen kirohanását.

- Én csak le akartam ezt zárni, mielőtt mindenki rám támad. – reméljük képletesnek intézett célzásom az is marad és nem fog a fél világ, vagyis a Directionerek igen nagy csoportja szétszedni. Élni szeretnék.

- Hülye kifogás. Mit akarsz még mindig attól a szeméttől? Mi a francért kell futnod utána? – ahogy a beszélgetés egyre élesebb lesz, úgy csodálkozok mind én, mind a fiúk jobban. Ők semmiről sem tudnak, ami velem történt, ha igen, akkor nagyon kis részét. És nem így akartam, hogy kiderüljön.

- Nem futok utána! Sajnálom, hogy nem vagyok tökéletes. Sajnálom, hogy egyszer túl akarok lépni a múlton, egyszer komolyan gondolom és mégis elcseszem! Sajnálom. – halál csend uralja a hatalmas stadiont. Mielőtt első könnycseppem utat törne magának, lazán megtörlöm a szemem, aztán hátat fordítok ennek az egésznek.

Ismét bevontam az életembe azt, akit el akartam felejteni. Ismét felbolygattam a múltat, ismét üresnek és haszontalannak érzem magam. És a legrosszabb, hogy ma rájöttem, hogy valami mást érzek. Lehet, hogy ez nem rossz, de engem megijeszt. Nem szabadna ilyesfajta érzéseket táplálnom. De a legfontosabb, hogy hatalmas hibát követtem el.